Túlélőtippek házasoknak #1 – Bántani nem ér!
Nem mindegy, mit mondunk ki, mikor mondjuk ki – és az sem, mit hallunk meg abból, amit a másik mond. Az őszinteség nem egyenlő a bántással.
Van az a pont egy kapcsolatban, amikor az ember már egészen pontosan tudja, melyik mondattal lehet két másodperc alatt felrobbantani a nappalit.
Nem kell keresgélni. Nem kell gondolkodni. Ott van készen. 😅
Csak ki kellene mondani.
És itt jön a nehezebb rész:
nem biztos, hogy ki is kell mondani.
Nem azért, mert hallgatni kell. Nem azért, mert jobb mindent lenyelni. És végképp nem azért, mert a békesség kedvéért úgy kell tenni, mintha minden rendben lenne.
A MostKimondomban pont az ellenkezőjéről beszélünk.
Arról, hogy ami fontos, azt érdemes kimondani.
Csakhogy nem mindegy, mit, mikor, hogyan és miért.
Erről beszéltünk már a munkahelyi őszinteségnél is. Ott is könnyű belefutni abba, hogy:
„Mondjátok el nyugodtan, mit gondoltok!”
Aztán amikor valaki tényleg elmondja, hirtelen kiderül, hogy azért az őszinteségnek vannak bizonyos… khm… értelmezési keretei. 😅
Egy párkapcsolatban sincs ez nagyon másképp.
Lehet, hogy teljesen igazad van.
Lehet, hogy tényleg századszor hagyta ott azt a rohadt bögrét.
Lehet, hogy megint te szóltál először.
És igen, lehet, hogy pontosan tudod, milyen mondattal tudnád egyetlen mozdulattal lezárni a vitát:
„Na ugye. Én megmondtam.”
Technikailag akár még igaz is lehet.
Csak éppen semmit nem old meg.
Mert az őszinteség és a bántás között néha egészen vékony a határ.
Mielőtt kimondod
Talán nem árt egy fél másodpercre megállni.
Ugyanazt mondhatod úgy is, hogy abból beszélgetés legyen. Meg úgy is, hogy háború.
És talán pont ezért érdemes feltenni magunknak a kérdést:
Mi a célom ezzel a mondattal?
Szeretném, hogy megértse, mi bánt?
Szeretnék megoldani valamit?
Vagy egyszerűen azt szeretném, hogy most már neki is legyen egy kicsit rossz?
Na, ez utóbbi általában elég jó jelzés arra, hogy a mondat még várhat. 😅
Mert lehet dühösnek lenni.
Lehet csalódottnak lenni.
Lehet azt mondani:
„Ez most nagyon rosszul esett.”
De nem muszáj rögtön hozzátenni a családfát, a 2017-es sérelmet, a tavalyi karácsonyt és azt, hogy „te amúgy mindig…”
És persze az sem mindegy, mit hallunk meg
Ez legalább akkora művészet.
Mert sok veszekedésben már nem is azt halljuk, amit a másik mond.
Hanem azt, amitől félünk, hogy mondani akar.
A másik azt mondja:
„Fáradt vagyok.”
Mi meg meghalljuk:
„Nem vagy elég fontos.”
Azt mondja:
„Most nincs kedvem beszélni.”
Mi meghalljuk:
„Nem érdekel, amit érzel.”
Azt mondja:
„Ezt szerintem csinálhattuk volna másképp.”
Mi pedig már halljuk is:
„Mindent rosszul csinálsz.”
És innentől már nem két ember beszélget.
Hanem két teljesen külön történet veszekszik egymással.
A kapcsolat nem kihallgatás
Nem kell minden félmondat mögött rejtett szándékot keresni.
Nem kell minden hangsúlyt bizonyítékként lefoglalni. 😅
Néha tényleg csak rosszul fogalmazott.
Néha tényleg fáradt.
Néha nem ellenünk szól valami.
És néha meg igen.
Akkor viszont azt érdemes kimondani.
Normálisan.
Egyenesen.
Lehetőleg úgy, hogy a másiknak ne az legyen az első ösztöne, hogy befogja a fülét, és dúdolni kezd:
LÁ-LÁ-LÁ, NEM HALLOM! 🤣
Talán ennyi az egész első túlélőtipp:
Gondoljuk át, mit mondunk ki. És persze azt is, hogy mit hallunk meg.
Mert kimondani ér.
Őszintének lenni ér.
Haragudni is ér.
Bántani viszont nem ér.
Zárókérdés:
És nálatok melyik a nehezebb: időben megállni egy mondat előtt, vagy nem belehallani valami olyat, amit a másik valójában nem is mondott? 😏