Ne csinálj döntőbírót a gyerekedből

• „Ugye így volt?”
• „Mondd meg, mit mondott anya.”
• „Na, szerinted kinek van igaza?”
• „Látod? Még a gyerek is nekem ad igazat.”

Ezeket a mondatokat sokkal többször hallani felnőttek konfliktusaiban, mint kellene.

És közben ritkán állunk meg feltenni a kérdést: amikor egy gyerek igazat ad valamelyik szülőnek, biztos, hogy valóban véleményt mond?

Mert ő nem bírót akar játszani. Nem tanú akar lenni. Nem szeretné eldönteni, melyik szülőnek van igaza.

Ő csak azt szeretné, hogy őt továbbra is mindketten szeressék. És legtöbbször azt is, hogy anya és apa egymást is szeresse. Még akkor is, amikor ez a felnőttek között már nem ilyen egyszerű.

A gyerek nem véleményt mond – alkalmazkodik

A gyerek pedig nagyon gyorsan megtanulja, mire hogyan reagálnak a felnőttek. Ha valamelyik válaszára az ő irányába harag, sértődés, feszültség vagy elutasítás érkezik, legközelebb már óvatosabb lesz.

Ha azt érzi, hogy egy válasszal anya vagy apa szeretetét, jókedvét vagy elfogadását kockáztatja, könnyen megtanulhatja: nem feltétlenül azt kell mondanom, amit gondolok. Azt kell mondanom, amitől nem lesz baj. Vagy legalább nem akkora.

És akkor mi, felnőttek akár elégedetten ki is jelenthetjük: „Látod? A gyerek is engem igazol.” Pedig lehet, hogy semmit nem igazolt. Csak alkalmazkodott.

És ez nem feltétlenül marad meg ennél az egy vitánál.

Amit gyerekként megtanul, azt felnőttként viszi tovább

Ha egy gyerek újra és újra azt tanulja meg, hogy a béke ára az alkalmazkodás, és mások haragját úgy kerülheti el, ha elhallgatja, amit valójában gondol vagy érez, ezt a működést később is magával viheti. A barátságaiba. A kapcsolataiba. A párkapcsolatába.

Azt tanulhatja meg, hogy a biztonság kedvéért jobb hallgatni. Jobb engedni. Jobb azt mondani, amit a másik hallani szeretne.

Aztán felnőttként jöhet a gyorstalpaló:

• Hogyan mondjam ki, amit valójában gondolok?
• Hogyan mondjak nemet bűntudat nélkül?
• Hogyan húzzak határt?
• Hogyan vállaljam fel, hogy nem értek egyet?
• Hogyan higgyem el, hogy attól még szerethető vagyok, hogy valaki éppen haragszik rám?

Sokszor felnőttként isszuk meg a levét annak a szerepnek, amit gyerekként valamelyik szülőnk ránk osztott.

És talán éppen ezért fontos időnként megállni és felismerni: Ezt tényleg én gondolom? Vagy még mindig azt próbálom mondani és tenni, amitől nem lesz baj?

Ha egy MostKimondom-tartalom csak annyit ér el, hogy egy ilyen régi működésre egyszer ránézel, felismered, és felteszel magadnak egy önmagadra nézve hasznos kérdést, már történt valami fontos. Mert amit gyerekként megtanultunk, azt felnőttként már nem muszáj automatikusan továbbvinnünk.

De mielőtt felnőttként nekiállunk kibogozni ezeket a régi működéseket, érdemes visszanézni oda, ahol ezek elkezdődhettek. Ahhoz a gyerekhez, aki még nem határokat akart húzni, nem önismereti felismeréseket keresett, és nem a saját működését elemezte. Csak próbálta kitalálni, mit mondjon, hogy minden rendben legyen.

Szülőként mit érdemes észrevenni egy vita közepén?

És szülőként talán éppen ennek kellene észhez térítenie bennünket egy vita közepén.

Amikor a gyerek azt mondja: „Igen, apa, így volt.” vagy „Igen, anya, neked van igazad.” fel kellene merülnie bennünk annak a kellemetlen kérdésnek: Biztos, hogy nekem adott igazat? Vagy csak ezt érezte a legbiztonságosabb válasznak?

És nem csak akkor helyezzük őt két tűz közé, amikor választ kérünk tőle. Akkor is, amikor a másik szülőt rendszeresen gúnyoljuk előtte. Amikor cinikusan, megvetően beszélünk róla. Amikor felnagyítjuk a hibáit. Amikor a gyerekhez beszélünk róla úgy, mintha ott sem lenne. Amikor rajta keresztül üzenünk. Amikor hírvivőt, tanút, döntőbírót vagy szövetségest csinálunk belőle.

Lehet haragudnunk a párunkra. Lehet vele nem egyetérteni. Lehetnek súlyos konfliktusaink. Lehet egy kapcsolat rossz, és lehet egy válás rettenetesen fájdalmas.

De van valaki, akinek nem kellene megfizetnie ennek az árát. A gyereknek.

Nem az ő dolga eldönteni, kinek van igaza. Nem az ő dolga megvédeni anyát. Nem az ő dolga megnyugtatni apát. Nem az ő dolga üzeneteket közvetíteni. És főleg nem az ő dolga választani kettőtök között.

Maradjon gyerek, amíg lehet.

A felnőttek dolgaiba nem kell döntőbírónak, tanúnak vagy szövetségesnek bevonni. A felnőttek konfliktusa a felnőttek felelőssége.

A gyereked nem a szövetségesed a másik szülő ellen. Ő mindkettőtök gyereke. Nem oldalt kell választania. Szabadnak kellene lennie arra, hogy mindkettőtöket szerethesse.