Mennyire ismered azt, akivel együtt élsz?

Vagy:

„Persze, kedves, hogy vettél tojáslikőrt. Csak éppen nem szeretem. Sőt, konkrétan undorodom tőle.” 😅

Mert persze: a gesztus kedves.

Csak ha húsz éve együtt élünk, és még mindig rózsát veszel tulipán helyett, vágott virágot cserepes növény helyett, tojás- vagy csokilikőrt Baileys helyett, csokifagyit eper helyett…

…vagy ennyi idő után is rendszeresen meg kell kérdezned:

– Te ezt szereted?

akkor azért felmerül a kérdés.

De… ezt most MIÉRT?

Honnan jön ez neked?

Mégis kire gondoltál, amikor a polcról levetted?

Te jó ég, van valakid?! 🤣

Mert ennyi idő után már azért tudnod kellene, hogy ezt vagy azt szeretem-e. Hogy mit szeretek és mit nem.

Szóval ez most honnan jön?

Ez volt akciós?! 😅

És azt sem teljesen értem, miért kell megsértődni, ha az „eltévedt” ajándékhoz nem vágok olyan arcot, mintha életem titkos vágyát teljesítetted volna.

Vagy ha azt mondom:

– Ne bontsd ki, köszönöm. Én ezt tényleg nem szeretem. Még megkóstolni sem szeretném.

Nem azért, mert hálátlan vagyok.

Hanem mert egyszerűen nem szeretem.

Ráadásul ezt valószínűleg már mondtam is.

Többször.

Ha ezek után hazaállítasz valamivel, ami homlokegyenest az ízlésem ellenkezője, hát… lehet, hogy nem a romantikával van a baj.

Mert valójában nem magával a gesztussal van probléma.

Hanem azzal a felismeréssel, ami egy pillanat alatt mögé kerül:

Tényleg ENNYIRE figyel rám? Ennyire ismer?

Pedig egy ajándék alapvetően jóleső dolog.

Nem feltétlenül az értéke miatt.

Hanem azért, mert üzen valamit.

• Gondoltam rád.
• Szeretlek.
• Figyelek rád.
• Ismerlek.

De vajon tényleg?

Ha valakivel évek, vagy inkább már évtizedek óta együtt vagytok, tudod, hogyan issza a másik a kávéját.

Tudod, melyik oldalon alszik.

Tudod, hova teszi a kulcsát.

Tudod, mit nem hajlandó megenni.

És pontosan ismered azt az arckifejezést is, amikor azt mondja:

– Semmi baj.

Viszont te már pontosan tudod, hogy:

de… van.

És azt is, mit mond ilyenkor a másikhoz tartozó használati útmutató.

• Adj neki időt.
• Dobálj hozzá csokit.
• Vidítsd fel.
• Vagy épp ellenkezőleg: most inkább ne szólj hozzá. 😅

Rengeteg mindent megtanulunk arról, akivel együtt élünk.

• A szokásait.
• A rigolyáit.
• A napirendjét.
• Hogy melyik sorozaton alszik el menetrendszerűen az első tíz perc után.
• Mikor kell békén hagyni.
• Mikor lenne szüksége arra, hogy valaki meghallgassa.
• Mit kér az étteremben.

De vajon azt is tudjuk, hogy mi zajlik benne most?

• Mitől lelkesedik mostanában?
• Mi bántja?
• Mitől fél?
• Mi hiányzik neki?
• Mire vágyik?
• Mit csinálna, ha kapna egy teljes napot, amikor senkinek nem tartozik semmivel?
• Mire költene el egy váratlan százezer forintot?
• Mi az az apró gesztus, ami most igazán jólesne neki?

És ha ezeket megkérdeznéd tőle…

biztosan azt válaszolná, amit te gondolsz?

Mert van egy furcsa pont a hosszú kapcsolatokban.

Amikor már nem kérdezünk.

Hiszen ismerjük.

• „Ő ilyen.”
• „Ő ezt szereti.”
• „Ő ilyet biztosan nem csinálna.”
• „Ismerem, mint a tenyeremet.”

Csakhogy az ember, akivel húsz éve együtt élünk, nem feltétlenül ugyanaz az ember, akit húsz éve megismertünk.

Ahogy mi sem vagyunk ugyanazok.

• Változnak a vágyaink.
• Az ízlésünk.
• A terveink.
• A félelmeink.
• Az, amitől jól érezzük magunkat.

Sőt, néha az is változik, minek örülnénk igazán.

Egy csokor virágnak?

Vagy inkább…

egy csokor könyvnek? 📚❤️

Talán nem is az a legfontosabb, hogy mindig eltaláljuk a tökéletes ajándékot.

Hanem hogy időről időre újra kíváncsiak legyünk arra az emberre, akiről azt hisszük, már mindent tudunk.

Hogy ne csak azt tudjuk róla, hogyan issza a kávéját.

Hanem azt is, hogy mostanában mi foglalkoztatja.

Ne csak megszokjuk, hogy ott van mellettünk.

Hanem közben észrevegyük.

És valóban lássuk.

Legyünk jelen.

Ha megkérdezzük:

– Mesélj, mi van veled mostanában?

Vagy akár csak azt:

– Várj, nem emlékszem… te melyiket is szereted? A csokit vagy a vaníliát?

akkor legyen türelmünk megvárni, amíg a másik válaszol.

De főleg: figyelmesen hallgassuk meg.

Nem árt, ha a mindennapokban elraktározzuk magunkban azokat az apró információmorzsákat, amelyeket a párunk akarva-akaratlanul, kimondva vagy akár kimondatlanul megoszt velünk.

Mert lehet, hogy akkor csak egy félmondatnak, egy elejtett megjegyzésnek vagy egy apró reakciónak tűnik. Később viszont még nagyon jól jöhet.

Például a következő ajándék kiválasztásakor. 😏

Mennyire ismered azt, akivel együtt élsz?

Nem azért, hogy kiderüljön, ki a jobb társ.

És lehetőleg nem is azért, hogy a harmadik kérdésnél elkezdődjön:

– Na látod! Erről beszélek húsz éve! 🤣

Hanem azért, hogy olyan dolgokról is beszéljetek, amelyekről talán már régóta nem kérdeztétek egymást.

Mert végül lehet, hogy nem az lesz a legérdekesebb, hány választ találtatok el.

Hanem az, amelyiken meglepődtetek.

És te? Biztosan tudod, minek örülne ma igazán az, akivel együtt élsz? ❤️